HTML

Bankszámlák

2013.02.03. 15:20 Szanyi Tibor

Ha jól értettük Lázár János minapi szavait, akkor a magyar kormány a magyar titkosszolgálatok bevetésével kutakodik magyar állampolgárok svájci és más, külföldön vezetett bankszámlái után, éspedig eredményesen (?).

Jómagam ugyan ellenzem, hogy a politikai vitákat bíróságra vigyük, de ez a bejelentés megérdemelne egy feljelentést. Minimum egy kivizsgálást. Lesz is rá gondom, azonban először nézzük át a helyzetet!

Az alaphelyzet az, hogy minden magyar állampolgár teljesen szabadon nyithat bankszámlát közelebbről az EU (és a Svájcot is magában foglaló Európai Gazdasági Térség) bármely tagországában. Szögezzük hát le, hogy a külföldi számlanyitás nem hogy bűncselekmény, vagy valamilyen sanda szándék lenne, hanem alapjog! Kötve hihetjük, hogy alapjogok gyakorlása ügyében a magyar titkosszolgálatoknak bármi dolguk lenne. Mert ha mégis akcióznának, nos, az lenne a bűncselekmény. Mégpedig hivatalból elkövetve.

Magyar állampolgárokkal szemben a magyar titkosszolgálatoknak egyébként sincs és nem is lehet semmi dolguk, leszámítva a terrorizmus, illetve egyéb bűncselekmények eseteit, amelyek során nyilván nem önmagában a számlatartás, hanem az adott bűncselekmény üldözendő. Más szavakkal: csupán számlák nyomába eredni, eléggé világosan kimondottan kormányzati bevételek szerzése céljából, az bizony rengeteg kérdést felvet.

Vizsgáljunk meg néhány kérdést!

Nyilván a kérdések elejére kívánkozik, hogy a magyar állampolgárok közül ki mindenkinek van külföldön nyitott számlája? A lehetséges kör nyilván sokkal bővebb, mint néhány terrorista, vagy egyéb bűnöző, arról nem is beszélve, hogy kissé lealacsonyító feltételezés az, hogy egy svájci, stb. számla ténye már eleve okot adhat bűnvádi gyanakvásra.

Szerény becslésem szerint a magyar állampolgárok által külföldön nyitott bankszámlák száma egymilliós nagyságrendű, tehát nem kevés emberről beszélünk! Ezek az emberek most azzal szembesülhetnek, hogy ők potenciálisan a magyar titkosszolgálatok homályos operációinak vannak kitéve. Nem hiszem, hogy fülig érne a szájuk.

A legnépesebb ilyen csoport alighanem az a fél millió kiváló magyar munkavállaló, akik Matolcsy György szerint jelenleg külföldön dolgoznak. Ez alaphangon is félmillió külföldi bankszámlát jelent, hiszen nekik ez ott praktikus kötelességük. Ha ehhez hozzávesszük az együtt élő családtagokat, akkor nagyjából meg is van az egy millió számla. De menjünk tovább!

Bizonyosan százezres nagyságrendben élnek és virulnak olyan honfitársaink, például az elmúlt két évtized egyetemistái és mások, akik néhány hónapos, esetleg pár éves kint tartózkodásuk miatt nyitottak számlát, ám hazatérve sem zárták le, mondván, hogy jó lehet az még valamire.

Nem kell nagyon messzire gondolni, de az is biztosra vehető, hogy EU tagságunk óta tízezres nagyságrendben születtek külföldön magyar állampolgárok részvételével működő vegyesvállalatok, amelyek magyar tulajdonosai akár a kinti követelmények (!) okán a vállalkozás mentén magánszámlát nyitottak.

Felbecsülhetetlen azok száma, de például az egykori osztrák, szlovák, stb. banki reklámok horderejéből kikövetkeztethető, hogy honfitársaink ezerszám nyitottak ott bankszámlákat, amelyeken nem túl nagy összegeket, valószínűleg egy-két ezer eurónyi megtakarításokat helyeztek el abból az alkalomból, amikor felreppentek a hazai devizaszámlákra való kormányzati rátenyerelésről szóló pletykák. Emellett pletykák nélkül is életszerű, hogy a több lábon állás szándékával bárki felszeleteli a pénztartalékait, s különböző hazai és/vagy külföldi bankok szolgáltatásait veszi igénybe.

Saját személyes tapasztalatból tudom, de e nélkül is napnál világosabb, hogy szép számmal vannak olyanok, akik a kedvezményes honosítás lehetőségét felhasználva kettős állampolgárként, de a magyar útlevelükkel nyitnak számlát például Svájcban, hogy távolabbra kerüljenek a honos államuk hatóságainak látókörétől. Ők sem feltétlenül bűnözők, csak úgy gondolják, hogy ha a békességüket ez segíti, akkor miért is ne?

A hatodik számlanyitós csoport persze tényleg a sötétben sántikálóké. Biztosra vehetjük, hogy ez a társaság a legkisebb lélekszámú a fentebb soroltakhoz képest. Erősen feltételezem viszont, hogy a csalásokból, lopásokból és más disznóságokból keletkező pénzeket a dörzsöltebbek nyilván nem saját nevükön nyitott számlára helyezik, hanem akár több áttételen (pl. hajléktalannak beállított, s jellemzően több útlevéllel is rendelkező, azaz kvázi megfoghatatlan figurákon) keresztül ellenőrizgetik, forgatják a vagyonukat, tehát a magyar titkosszolgálatoknak kábé annyi esélyük van a nyomukra bukkanni, mint aranyat találni a világűrben.

Egészen más persze a helyzet abban az esetben, ha a magyar hatóságoknak konkrét bűncselekményre utaló gyanújuk, bizonyítékuk van valakivel szemben. Például ha azt feltételezik, hogy mondjuk egy fedőnevén Simicskanyerges Viktor magyar állampolgár, netán főbankárokkal, főminiszterekkel szövetkezve csalfa módon nagy összegeket varázsol ki a magyar államkasszából, s azt síbolgatja ki pont Svájcba, ahol egyébként közismerten bejegyzett vállalkozásai vannak. Ebben az esetben nyitott a pálya, hiszen a svájci (vagy európai, amerikai, stb.) hatóságok és titkosszolgálatok egyaránt és egyezményesen készek az eredményes együttműködésre, amint arra nem kevés példa volt, van, lesz! Kétségtelen, bűncselekmény hiányában az ilyen típusú akciók bizony nem nagyon jönnek össze. Ha jól hallottuk, akkor viszont Lázár János nem az ilyen esetekről beszélt.

Az egyoldalú, tehát ellenségesnek tekinthető titkosszolgálati beavatkozások azonban nem olyan egyszerűek, mint a filmekben. A bankok ugyanis elképesztő éberséggel figyelik az abnormális rezdüléseket, szimpla önvédelemből. Ha egy számla esetében indokolatlan bepillantás adódik, akkor a számítástechnikai rendszerek ezerrel nyomatják a vészcsengőt, de ha mégsem, akkor a rutinprogramok is könnyen fellelhetik a furcsaságokat, hiszen minden művelet naplózva van. Jaj annak a banknak, amely átereszti a nem odavaló eseteket! A számlák nyugalma a bankközi információs rendszerek által is védett, azaz matematikailag kizárható, hogy a magyar (vagy bármilyen) titkosszolgálatok tucatszám tudnának ügyeket ellenőrizgetni a saját szakállukra. Ezen a ponton jegyzem meg, hogy Lázár János alighanem erősen blöffölt, amikor immár eredményes akciókat említett.

A bankok éberségére jellemző eset (s ez 10 éve történt), amikor egy ködös vasárnap a budapesti fürdőkádamban pancsizva lökdöstem a gumikacsáimat, s megcsörrent a telefonom. A bankomtól hívtak, s a kellő és kölcsönös beazonosítás után diszkréten megkérdezték, vajon hol is tartózkodom éppen? Elmondtam. Nos, az volt a kérdés indoka, hogy valaki a napfényes Mexikóban pár száz dolláros vásárlásra készült a hitelkártyámmal, ami egyébként sértetlenül nálam volt. Nem nyújtom hosszúra a mesét, csak jelezni szerettem volna, hogy a bankok nem hülyék, nem bambák, még ha elég húzósak is a normál üzletmenetben.

Szóval nem kell túlzottan jártasnak lenni a banki titoktartás rejtélyeiben, hiszen akik a külföldi számlanyitás kérdésében érintettek, azoknak van annyi ismeretük, hogy átlássák a lázári nyilatkozat eszementségét. A nehéz fiúk viszont még azt is tudják, hogy nincs az a titkosszolgálati „eredmény”, amely önmagában elégséges lenne bármilyen bírósági eljárásban. A titkosszolgálatok legfeljebb jelzést tudnak (ha egyáltalán!) adni a nyomozó hatóságoknak, hogy mit és merre keressenek, de onnantól kezdve még hátra van a hiteles bizonyítás keserves feladata, ami az adott bankok közreműködése nélkül nem megy. Márpedig a bankok csak akkor fedik fel a titkokat, ha világosan és egyértelműen bűncselekmény megalapozott gyanúja van, és ezt a saját honos hatóságaik is megerősítik. Számukra az nem elég, Svácban különösen nem, hogy egy bizonyos Lázár János nevű politikai akrobata és szemfényvesztő pénzt akar a magyar büdzsébe behordani (amit aztán szét is osztana a főnökével közös haverjai körében, ismét svájci elhelyezés végett. Ha ez menne, akkor egyszerűbb lenne az összegeket már odakint "átiratni".).

Az is a tények sorába tartozik, hogy az EU országai jellemzően nagyobb kamatadót szednek, mint a magyar kormány. Nagy átlagban 30-35 %-ot. Miért éri hát meg itthonról oda tenni komolyabb pénzeket? Nos, elsődleges ok a biztonság iránti vágy. Minthogy nem tudunk arról, miszerint más országok állampolgárai jelentősebb mértékben helyeznének el nálunk betéteket (a spekulánsokat nem ideértve), ezért jól gyanítható, hogy a magyar állampolgároknak sincs sokkal jobb véleményük a hazai állapotokról. Mégis, akiknek legális számlái, illetve megtakarításai vannak külföldön, s ez az esetek bő 99 %-a, azok a magasabb külföldi és az alacsonyabb hazai kamatadó különbségét akár vissza is igényelhetik a NAV-tól! Az, hogy ezt teszik-e, vagy sem, és ha nem akkor miért nem, az már egy külön írást is megérdemelne.

Végezetül tegyük fel azt a kérdést, hogy ha az ominózus lázári fenyegetés simán lepattan a külföldi számlákat tulajdonló magyar állampolgárokról (persze azért a bogár ott marad a fülben), akkor vajon kik is ennek a handabandázásnak az igazi címzettjei? (Amennyiben valamelyik ütődött bűnöző esetleg most mégis berezelne, az részemről is rendben van, habár aligha hiszem, hogy lenne ilyen.) Nos, attól tartok, hogy a tényleges címzettek világa az a pár millió ember (értsd: választópolgár), akik nem feltétlenül jártasak a fenti összefüggésekben, ám de jól hergelhetők fél-információkkal és egyéb hazugságokkal, s akik netán elégedetten csettinthetnek, hogy tyű, ez aztán a kemény kormány, bravó! Ezt az írást tehát alapvetően nekik szántam, hogy ne legyenek egy újabb gyalázatos kábítás akaratlan alanyai. Elég, ha átlátják, mennyire tud aljas lenni egy fideszes tótumfaktum.

Szólj hozzá!